A politika tud érdekes helyzeteket generálni, ez eddig sem volt kétséges. Az Amerikai Egyesült Államok elnökválasztása azonban – talán túlzás nélkül állíthatjuk – a demokratikus világ legnagyobb meglepetése volt. Sokan sok butaságot leírtak már az okokról, így magam nem is szaporítanám ezen ostobaságok sorát. Megtudhattuk, hogy lényegében Hillary Clinton megnyerte a választást, csak éppen nem ő lett az elnök. Trump pedig csak egy jövőkép nélküli majom, aki véletlenül keveredett a Homo Sapiensek közé, egy elefánt a porcelánboltban, egy törtető, gazember, bűnöző. Igazán remek perceket, félórákat okozott a szoclib média honi és külföldi vergődése, hogy megmagyarázza, értelmezze ezt a hihetetlenül csúfos bukást. Mert ugyanis elképzelhetetlenül nagyot bukott Clintonné. Nem szabad hinnünk a „magyarázó interpretációknak”, Trump minden képzeletet felülmúló mértékben verte agyon az exfirstladyt. A csatatér államok közül alig tudott párat, éppen a legkisebb hasznot hozókat behúzni: OH, PA, NC, FL, GA, MI mind Trumpé lett, ez pedig hatalmas bukás a hölgy számára.

Engem ebből az egész történetből is a neoliberalizmus haldoklásának aspektusa érdekel.

Nézzük, hogy milyen érvek szóltak Mrs. President mellett.

1. Clinton felesége. Clinton az amerikai/demokrata ideált testesíti meg. Jóképű fickó, humoros, vág az esze, tökös gyerek, nem igazán akar változtatni semmi, kellően agresszív a külpolitikája, mindenkinek megteszi, amit nagyon akar. Aki fegyvermegrendeléseket akart, az kapott, aki pénzügyi lufit, az azt, aki meg azt akarta, hogy hagyják békén, az meg békén hagyták, meg persze a gender studies is kivirágzott. Nagyon nem csinált semmi különöset, tehát meglehetősen világkép nélküli elnök volt, de mégis pozitívan gondolnak rá – talán éppen ezért. Mindig ott volt mellette az asszony, mint a kullancs. Érdekes módon az egyébként eléggé prűd amerikai közvélemény mennyire megbocsátotta az ismert affért, még a vadfeministák sem igazán ágáltak a dolog ellen. Persze ez nem csoda, hiszen a Clintonékat támogató pénzügyi körök filléreiből szertik meg a tüntizni valót.
2. Nő. Nő még nem volt elnök, éppen itt van az ideje. Egy tabu már megdőlt Obama megválasztásával, miért ne dőljön meg a másik is. Persze most megint a csúnya tesztoszteron került hatalomra, ami alapból abcúg bizonyos köröknek. Azt azonban kihagyták a számításból, hogy a nem vadlib-neolib normális ember számára önmagában az a tény, hogy Mrs. President nő, nem érték, nem plusz, persze nem is negatívum, hanem csupán egy semleges adat. Itt már egy neolib axióma sérül, ugyanis szerintük minden érték, ami nem a többség, nem a hagyomány, nem a konvenció, és úgy egyébként nem fehér férfi. Ez az egyik hatalmas pofáraesés. Nyilván egy normális értékrendű ember számára a női politikusi kvóta is nettó hülyeség. Ha két minden tekintetben egyformán alkalmas ember közül kell választani, akkor az illető neme miért legyen döntő? Akkor már miért nem a haja színe, hossza, vagy éppen a testmagassága legyen a döntő? Mert kb. ennyi szerepe van az illető biológiai nemének is. Remélem, hogy most kellően felhördültek a neolibek, mert kellemetlen dolog szembesülni önnön maguk ökörségével. Aztán ha a ne adj’ Isten az illető hölgy még kevésbé alkalmas lenne az adott feladatra, akkor is csak őt kellene választani, mert nő? Ez meg aztán egyenesen ökörség. Nem értik meg, hogy a diszkriminációra a pozitív diszkrimináció nem megoldás, hanem a ló másik oldala, amire átestek.
3. A sajtó őt támogatta. Mi ebben a csoda? A sajtó legalább 80%-ban a neolibek kezében van a demokratikus világban, ez egyszerű tény. A sajtót a neolib elit szerezte meg, ők finanszírozzák rajtuk keresztül a népbutítást. Mrs. Bukta meg egész meglepő nyíltsággal szolgálta ki világéletében a Wall Streettel szimbolizált neolib pénzügyi köröket. Ebből is látszik, hogy a sajtót hihetetlenül elkényelmesítette a monopol helyzete, az őket kitartó elittel együtt már ők is önnön fensőbbségük hitének rabjai, a valóság talaját már régen elvesztették, eddig csak a légmellük tartotta fenn őket. Na hát, most ez a lufi is kipukkant, de legalábbis léket kapott. Most elmerülhetnek a feledés mocsarába. Persze nem fognak olyan gyorsan, de mindent el kell kezdeni valahol.
4. Jó politikus, okos ember, tapasztalt. Ha mindezen jelzőket lefordítanánk az egyszerű állampolgár nyelvére, akkor nagyjából a hitvány, köpönyegforgató, hataloméhes, gerinctelen féreg jönne ki. De tiszteljük Mrs. Clintonban a nőt, így ezt nem tesszük. De a gondolatkísérlet jól mutatja a polkorrekt, a neolib angszocának düledező homokvárát. A neolib eljutott oda, hogy el is hiszi a saját maga által emelt légvárak látszatproblémáit, mert valóban, mi is lehetne fontosabb, mint hogy a transzneműek melyik illemhelyiséget illessék meg…

Mindezen „érvek” – mindenféle neoliberális kánon ellenére – a redneckre nem hatottak. Márpedig a redneck él, bármennyire is undorral tekint (vagy éppen nem is tekint) rá a neolib világ. A redneck nem csak él, de ő adja Amerika erejét. A neolibek ki akarják pusztítani a rednecket, csak éppen azt felejtik el, hogy velük az államuk is pusztulna a latinók és egyéb, az amerikai társadalomba beépülni nem hajlandó, vagy éppen túl nagy tömegben érkezett, így integrálódásra nem kényszerített tömegek nyomása alatt. A redneck most hallatta a szavát, és ez fáj a neolibeknek a legjobban.

Persze ettől még nem biztos, hogy Trump jó elnök lesz, vagy éppen változást hoz az amerikai világpolitikában. A demokraták és republikánusok ugyanolyan erőszakosak, csak az egyik gazdaságilag, a másik pedig katonailag. Ez a hagyomány annyira erős, hogy nem várható lényegi, vagy gyors változás. Viszont néhány látványos kudarc (pl. demokráciaexport, bevándorlás, bűnügy) tekintetében látok lehetőséget a változásra. Minden esetre nagyságrenddel többet, mint Mrs. Neolib Forever elnökké választása esetén lett volna.

Valami bűzlik … Amerikában. A változás elindult, remélem el(vissza?)ér az öreg kontinensre is és elsöpri Mrs. Loser eszmetársait, a Holland-Merkel-féle bagázst is.

Remek lakmuszpapír Bayer kitüntetése. Most legalább kiderült, hogy ki volt méltó rá valójában. Örülök, hogy az a néhány gyurcsányista lebukott. Nyalják csak Fletó nemesebbik felét csillogásig, egyébként meg szégyelljék magukat. Persze a Rákosi által alapított Kossuth díj még lehet a legnagyobb művészeti elismerés, Gerő Ernővel egy sorban lehet még lenni... Széééép...

Az már más kérdés, hogy Bayernek én nem adtam volna kitüntetést: no nem azért, mert a legtöbb dolgában ne értenék vele egyet, hanem egyszerűen a politikai újságíró, publicista szakma alkalmatlan erre a fajta elismerésre.

Ha Orbánon múlna, Balog Zoltán lenne az államfő

A legpocsékabb miniszter. A hozzá tartozó területek sorvadnak. Balog államfő?

Ne!

Ne!!!

Neeeeee!!!

NNNNeeeeee!!!!!!!!!!!

NNNNNNNEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!

A mai poszt kicsit eltér az eddigi közéleti/politikai témáktól. A fenti mondatot egy, eredetileg valóban trash kategóriás szám nemrég készült feldolgozása kommentjei között olvastam és valóban, magam sem tudnám tömörebben és kifejezőbben meghatározni a Postmodern Jukebox lényegét.

Röviden a „zenekar”-ről.

Postmodern Jukebox nem egy hagyományos értelemben vett zenekar, de nem is egy kereskedelmi célú zenei projekt. Mindkettőnél sokkal több, egy zenei filozófia megtestesülése. Az egész történet alapítója és lelke Scott Bradlee, egy amerikai jazz-zongorista. Scott New Yorkban élt, gyakorlatilag bárzongoristaként. Azzal szórakoztatta magát, hogy kurrens popslágereket játszott el különféle stílusokban egészen a századelő vintage jazzétől a swingen át egészen a 70-es évek motownjáig. Kezdetben egy szál zongorával (na jó, azért a Nord Lead Stage II nem egy szimpla zongora..) készült videókat felrakta a Youtube-ra. A történet addig jutott, hogy elkészült egy házi videó, ami egészen pontosan 2013. február 11-én került megosztásra. Innen indul a tündérmesébe illő történet. A videó egy említésre sem méltó rapszám, Macklemore – Thrift shop feldolgozása Vintage jazz stílusban. Scott mellett mindössze egy bőgős (Adam Kubota) és egy seprűdobos (Allan Menard) zenél, Scott barátnője, Robyn Adele Anderson énekel. Jelenleg ez a videó közel 10 milliós lejátszásnál jár. Youtube csatornája közel kétmillió feliratkozást számlál.

A verkli nagyon gyorsan beindult. A napokban Scott és a Postmodern Jukebox második világkörüli turnéján van, Új-Zélandtól Ankaráig járják a világot.

A recept amilyen egyszerű, annyira hihetetlen: vegyél egy rossz popszámot, játsszad el jól, élvezd a sikert. Na persze azért legyél zseniális zenész és a számok eljátszásához jó érzékkel válaszd ki a stílust, zenészeket, énekeseket, rakjál össze egy olyan színpadi koncertet, ami működik egy 150 fős klubban és többezres szabadtéri nagyszínpadon is. A kulcs abban van, hogy szinte minden számban más zenészek és énekesek zenélnek Scott mellett. Persze vannak visszatérő nevek, de szinte nincsen két ugyanolyan felállás.

Az egészben az az érdekes, hogy alig-alig van egy-két PMJ feldolgozás, aminek az eredetijét ismertem volna. Persze nem csoda ez, a kurrens, hipernépszerű popelőadók által előállított zenének csúfolt szórakoztatóipari termékeket nem fogyasztom. A PMJ révén meghallgatva ezeket nem is vesztettem semmit, Scotték fényévekkel jobb zenéket csináltak az eredeti lapos, de csilivili semmiből.

A PMJ esszenciája számomra az All about the bass European tour version: a három énekesnő (Haley Reinhart, Morgan James, Ariana Savalas – igen, Telly Savalas lánya) egyszerűen zseniális, Casey Abrams ének/bass, Chip Thomas dob, Adam Kubota bass. Lelkendezhetnék még egyesével az olyan zenéken, mint az Umbrella, Really don’t care, Shake it off, Bad Romance, Stacy’s mom, Barbie girl, Sweet child o’ mine, Call me maybe, Last Christmas, Seven nation army, vagy a Maps, de inkább hallgatom ezeket és a többit. Az egészben az az érdekes, hogy a PMJ stílusainak egy részét (pl. Motown) ki nem állhatom, de amit ők csinálnak, attól egyszerűen megáll az eszem. Micha Braden a Sweet child o’ mine-ban, vagy Morgan James a Mapsben és a Really don’t care-ben olyat alkot, ami minden stílus felett álló zsenialitás.

Nem mehetek el szó nélkül a videók képi megjelenítése mellett sem. Látszólag egyszerű, olyan „minden a helyén van” felvételek. De ha az ember megfigyeli a részleteket, akkor remek csemegéket talál. A képi világ, a színek, a ruhák, a gesztusok, mozdulatok, fények nagyon a helyükön vannak, tökéletesen harmonizálnak a zenei világgal. Morgan rózsaszín szoknyája, vagy a bal szélső vokálos srác lábujjközös papucsa a Vintage Beach Boys – Style Barbie girlben, vagy a tapdance-ek több számban óriási hangulatot teremtenek.

A videómegosztón szerencsére számtalan koncertfelvétel is található. Személyes kedvencem egy frankfurti klubkoncert bemutatkozó részlete, különösen Morgan James produkciója. de az amszterdami (Stacy’s mom 52:53-tól!), berlini, vagy kansasi koncert is remek. De ezeken kívül százszámra vannak koncertvideók.

A második világkörüli turné keretében Magyarországra is jön a PMJ, május 27-én a MOM Sportban lesz a koncert. Én ott leszek…

A végére az én PMJ történetem, vagyis hogyan találtam rá. Alapvetően elektronikus zenéket hallgatok (csak néhány stílus, csak ijesztésképpen: acid hardtrance, gabber, happy/hardcore, old school techno, trance). De azért emellett a ’30-as évek filmvilágából kifolyólag mindig is szerettem a ’30-as, ’40-es évek jazz/swing zenei világát (Glen Miller, Benny Goodman, Eisemann Mihály, vagy éppen Hot Jazz Band). Nem véletlen, hogy néhány éve rátaláltam a kettőt ötvöző electro swingre (n. b. az electro swing atyja, Markus Füreder, vagyis Parov Stelar osztrák – hogy adjunk valamit a k. und k. életérzésnek is…), ami nagyon fontos zenei élmény számomra a mai napig. Az egyik legjobb electro swing duó, a francia Bart & Baker dolgozta fel a PMJ Thrift shopját (tehát egy feldolgozás feldolgozása, őrület, mi?), ami révén jutottam el az „eredeti” PMJ verzióhoz. Innentől nem volt megállás…

Ma olvastam egy remek, de egyben rendhagyó „kritikát” a Saul fiáról Gyulai Bence tollából. Nem az a kunszt benne, hogy úgy ír kritikát a filmről, hogy nem látta (szerintem az ún. „filmkritikusok” véleménye azért nem mérvadó, mert vagy megveszik őket kilóra, vagy szimplán baromságokat írnak, inkább szórakozásból olvasok néhanapján kritikát és jót röhögök rajtuk). A jelenségről ír.

Gyulai Bence nagyon beletalált az álláspontomba. El kell mondanom, hogy én nem olvastam és nem is láttam a Sorstalanságot. Viszont sokkal korábbi könyvélményem Wieslaw Kielar visszaemlékezése, a 290. számú auschwitzi fogoly. Talán 10 éves lehettem, amikor elolvastam, azóta meg legalább ötször. Na, ez a könyv, amit én kötelező irodalommá tennék! Olyan, életre szóló, megrázó „élményt” kaptam Kielartól, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Egy életre meggyűlöltem a szélsőségeket, politikai értelemben mindenképpen. Számomra nem kell más holokausztélmény, mint Kielar története.

A Sorstalanságot meg akartam nézni, de képtelen voltam rá. A könyvet többen olvasták a környezetemben, keveseknek volt jó véleménye róla. Nem a tartalmáról, hanem az írásmódról, stílusról és az irodalmi élményről. Egy jó barátom kifejezetten gyenge könyvnek írta le.

Filmként a Jób lázadása hatott rám nagyon mélyen. Szerintem Zenthe Ferenc élete alakítását nyújtja a filmben. Sajnos kevéssé ismert film, mindenkinek ajánlom, nézze meg. Persze ez sem „en face” holokausztfilm. A másik filmélményem ezzel kapcsolatban egyeteln mondat a Te rongyos életből. Talán valamikor a ’40-es, ’50-es évek fordulóján egy kitelepített, idős bácsika a kukoricaföldön kapál, a munkafelügyelő a fejét fogva kiabál vele, hogy mit csinál, kikapálja a kukoricát. Erre a bácsi halkan válaszol: „Elnézést, de ezt a munkát Auschwitzban nem tanították.” No comment.

Mindezek nyilván nem érintik azt a tényt, hogy magyarként roppant büszke vagyok a Saul fiára és szurkolok neki, hogy nyerjen Oscart is. Annak ellenére, hogy magát az Oscart nem tartom sokra, mert úgy látom, hogy sokkal inkább a marketingről és a pénzről szól, mint a filmművészetről. De tudom, hogy hazám szempontjából mennyire fontos lenne.

Gyulai Bence nagyon rátapintott a lényegre, amikor ezt írta: „Ha én ma filmkészítő lennék Magyarországon, biztos, hogy nem a zsidóüldözések még hitelesebb bemutatását tekinteném kihívásnak, hanem pl. azt, hogy tudok-e egy olyan jelenben játszódó, jelentéssel bíró, hiteles történetet leforgatni, amiben mondjuk az egyik szereplő zsidó.” Valójában készült ilyen film, bár nem játékfilm, hanem dokumentum, mégpedig Hajdú Esztertől „A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció”.

Úgy gondolom, hogy engem nagyon érdekelne egy olyan film, ami a zsidóság és magyarság kapcsolatrendszerét dolgozza fel, de nem állást foglal, hanem leír. Nem ítélkezik, hanem bemutat. Nem szellemi mankót ad, hanem gondolkodásra késztet. Számomra egy ilyen történet Marczali Henriké, a magyar történettudomány szerintem legnagyobb alakjáé. Morgenstern néven született, apja rabbi volt, de neológ (Lőw Lipót tanítvány). Nem mondom el a történetét, érdemel elolvasni az életrajzát, visszaemlékezéseit (eredetileg a Nyugatban jelent meg, a ’20-as évek vége felé, de egybefoglalva 2000-ben kiadták könyvként) és Gunst Péter írásait róla. Roppantul tanulságos.

Visszatérve a Saul fiára, valójában nem is igazán értem, hogy mire jó ennyire direkt holokausztfilmet „csinálni”. A művészet éppen abban rejlik, hogy úgy átadni valamit, hogy azt a közönség észre sem veszi. Nem a felszínen, hanem a mélyben hat. Márpedig a holokausztnak nem elég a felszínen hatnia. Sőt, a felszínen ható dolgok általában rövid életűek, nem maradandóak, nem ritkán inkább kontraproduktívak, mint hasznosak. Azt nem állítom, hogy a Saul fia ilyen lenne, de számomra ez a hozzáállás inkább felszínes, mint tartalmas.

Még egy ilyen rövidke írás végén is illenék valamiféle összegzést, lezárást írni. Most azonban ez elmarad, mert a történet nem lezárt, nincs csattanó, nem is lehet soha. Amíg léteznek eltérő nyelvek, kultúrák, addig ezek fognak is találkozni, össze is fognak ütközni és nagyon sok negatívum történik. Lesz szenvedés, kínlódás, megsemmisülés és – bármennyire nehéz és egyben kockázatos leírni – megsemmisítés is. Meg persze születnek fantasztikus dolgok is. Mindez elkerülhetetlen. No, nem a fellegekben szárnyaló píszí világban, mert ott a mindenható liberális tolerancia mindent helyettesít és mindent megold.

Itt, ezen a sárkupacon egy dolog van: amit az Emberfia mutatott nekünk.

Nagyon magas labda a jelenleg az egész világot foglalkoztató migráció, terrorizmus és az ehhez kapcsolódó széles infó- és véleménycunami, ami a párizsi események óta tematizálja a közbeszédet. Nagyon sok okos és ennél valamivel kevesebb buta dolgot olvastam ezekről Némelyik vicces is. Paprika Kinga szánalmas erőlködése, hogy magyarázza az orbángyűlöletből fakadó „véleményét” tényleg NAGYON vicces. Az meg különös öröm, hogy ezzel éppen a Mandeneresek szembesítették. Nem mellesleg az is éppen elég örömre adhat okot a magamfajta keresztény, konzervatív, polgári gondolkodásúaknak, hogy ilyen „kvalitásúak” az fiatal baloldali véleményvezérek.

No, de ezúttal sem szeretnék a mainstream állásfoglalás-háborúba belemenni, mert értelmetlennek tartom. Röviden: a Szíriából távozók Törökországban menekültek, azon túl már migránsok. Semmiféle emberjogi okoskodás sem tudja elfogadtatni velem, hogy kötelességünk őket befogadni, vagy akárcsak beengedni országunkba, hazánkba, vagy éppen az Európai Unióba. A megoldást az Európai Unió, de legalább Schengen határainak szigorú védelmében látnám, olyan tranzitzónákkal, amelyeket „befelé” nem hagyhatnának el az eljárások lefolytatásáig, annak negatív kimenetele esetén pedig kitoloncolhatóak lehetnének a menedékkérők.

Ennél a kérdésnél sokkal jobban izgat engem, hogy a jelenlegi helyzet kialakításáért felelős neoliberális világnézet milyen gyorsan dől a saját maga által ásott gödörbe. Ennek megértésére a Szekfű-féle szellemtörténeti történészi iskola módszere segítségével szeretnék rávilágítani. A neoliberalizmus a második világháború borzalmai következtében alakult ki egyfajta visszahatásként a két világháború közötti eseményekre és a szellemi irányzatokra. A második világháború előtt bizony a nyugati közvélemény is erőteljesen átitatódott többek között az antiszemitizmussal, aminek gyökere bőven a 19. századba vezethető vissza, ha nem korábbra. A nácik által a zsidók ellen elkövetett borzalmak, az erőteljes amerikai hatás, Európa vezető szerepének elhalása (nem csak politikai értelemben, hanem szellemileg is) és még számos más egyéb tényező azt eredményezte, hogy az egész politikum balra tolódott. Ennek két nagyon jellemző példája, hogy a német CDU-t Adenauer a korábbi, egyébként inkább balra húzó Zentrum talaján épített fel, a másik pedig a háború utáni angol belpolitika, ahol a toryk lényegében sokáig nem tudtak karakteresen megjelenni a Labour ellenében.

Ilyen módon egyértelmű, hogy a neoliberalizmust is a középosztály teremtette meg, de roppant gyorsan átvette az ideológiát a felső osztály, amely egy olyan populista mázat húzott az egészre, ami szinte a kétpólusú világrend megdőléséig szinte egyeduralkodóvá lett az egész világban. Erre jó példa az EU, amit valójában konzervatív politikusok hoztak létre, de mára már teljesen a neoliberalizmus ideológiájának kiszolgálójává vált.

Nyilván lesznek olyanok, akik a neoliberalizmus genezisének teljesen mást tartanak, de én így látom. Most nem is térnék ki arra, hogy pontosan én mit tartok a neoliberalizmus legfontosabb alapvetéseinek (és nyilván legnagyobb tévedéseinek egyben), mitől véleményterrorizmus a neoliberalizmus, vagy éppen hol húzódik a tolerancia határa, ezekről később fogok írni.

A migránsválság az EU elevenébe vág. Mégpedig sok szempontból. Európa munkaerő-felesleggel küzd, ami leginkább annak köszönhető, hogy amit lehet, azt a Távol-Keleten gyártanak, az európai munkaerő pedig kihasználatlan. Illetve nem lenne az, ha az EU belső körének lakossága ismerné azt a szót, hogy lapát. Kedvenc mondásom, hogy Németországban járva nem láttam Jürgent lapáttal a kezében. De ismert, hogy Hannoverben már nincsen olyan, hogy német villanyszerelő, hogy a bécsi szerb takarítómaffiát ne is említsem. Az „elpuhányult” nyugatiak nem hajlandóak bizonyos munkák elvégzésére, ami a liberális bevándorlási politika eredménye. A politikum meg ahelyett, hogy Jürgennek ismét a kezébe adná a lapátot, engedi a migrációt. Mert a demokrácia már csak ilyen: szavazatokat kell szerezni, hosszú távú gondolkodás és társadalomépítés szinte lehetetlen. Persze a másodgenerációs betelepültek észlelik a társadalmi problémát és könnyen radikalizálódnak.

A migrációs hullám eredete számomra rejtély. De egyben biztos vagyok, a háború csak egy ok. Máskor is voltak háborúk abban a térségben, mégsem érkeztek például milliós kurd tömegek Európába. A háttérben biztosan pénz áll, mégpedig beláthatatlanul sok pénz. De hogy kié, az a kérdés.

Európa válasza a korábban nem tapasztalt mértékű közel-keleti migrációra a bárgyú „gyertek csak keblemre”. Én még primer rosszindulatot sem felételezek a neoliberálisok részéről („a jobberek acsarkodnak, így a bevándorlók az én szavazóim lesznek”). Egyszerűen az ő világképük nem érzékeli az eltérő kultúra okozta potenciális (bár jobban meggondolva korántsem csak potenciális, mert sok helyen már vérvörösen létező) problémahalmazt. A neoliberalizmus eszményképe, a társadalomból kiragadott, puszta egyén, amelynek neme, vallása, testmagassága, arcszőrzete, kultúrája, nyelve, lábmérete, vagy éppen a lábszaga teljesen egyenrangúan érdektelen, mert a puszta egyéni léte a fontos (na jó, azért lehetőleg ne legyen keresztény…). Ne feledjük, hogy az EU alapszerződésének preambulumából kihagyták a keresztény eredetre való utalást.

Mára már a legdurvábban neoliberális hangadók is lelkük mélyén el kell, hogy ismerjék világnézetük tarthatatlanságát. Némelyikből ki is buggyan, de lelkük mélyén mindegyikük tudja, hogy napjaik meg vannak számlálva. A neoliberalizmussal ugyanis az történt, ami általában az elméleti alapú ideológiákkal: olyannyira elszakadt a 3D valóságtól, hogy a választópolgárok (a zemberek, a nép, vagy nevezzük bármilyen más szóval) egyre inkább kezdik belátni, hogy a neoliberalizmus eszmerendszere nem az emberekről, hanem elvont eszmékről szól, a valósággal egyre kevésbé érintkezik. Jó látható ez a szélsőséges jobboldali pártok népszerűségének növekedéséből. Márpedig az ő szavazóik nagy része az egykori baloldali szavazók közül verbuválódik. Nem a weimari modell bukását látjuk (ahol a nácik a jobboldali pártok szavazóit tudták maguk mellé állítani), hanem ennek ellenkezőjét.

A neoliberalizmus tehát előbb-utóbb el fog enyészni a történelem mélységébe, a kérdés, hogy mi jöhet helyette, mint világformáló erő. Mit mondhatnék mást? Természetesen a zsidó-görög-keresztény kultúrában gyökerező polgári-konzervatív gondolkodásmód.

(Ebben az írásban én a neoliberalizmus intellektuális vonaláról írtam, ami nem azonos a neoliberális praktikummal, a politikai gyakorlattal, mert annak csak az elvi magját adja. A "praktikus", politikai neoliberalizmusról később.)

Elhunyt Lugosi László, a Beatrice volt gitárosa. Ifjúkorom első valódi  zenei élményét köszönhettem. A Nagyvárosi farkas, Nem nekem tanulsz, Meditáció, Térden állva, XX. század, Én is egy kicsit zseniális alkotások. Zeneileg teljesen más irányban mentem tovább (talán később erről is írok), de a Beatrice és Lugosi László gitárjátéka itt cseng a fülemben és itt fog csengeni egész életemen át. Kövér riffek, pengeéles szólók egy olyan embertől, aki igazán ebben tudta kifejezni azokat az érzéseket, amelyek benne voltak.

Köszönöm Neked! Nyugodj békében, Lugosi Laci!

Érdekes evolúción ment át a menekültkérdéshez kapcsolódó sajtó tőlünk nyugatabbra. Most nem is ezzel szeretnék foglalkozni, mert a sajtó legnagyobb részét irányító szoclib korifeusok belátták, hogy hatalmas bakot lőttek. De hogy mekkorát, azt még nem látják.

Itt van mindjárt a német kormányfő. Csalódtam Merkelben, a Bundesmuttiban. Nem is először. Régóta azt gondolom, hogy méltatlan a konzervatív, jobboldali értékek képviseletére, mert olyanok az esetében nem is léteznek, „tökéletes” neolib politikusnak tartom, innentől kezdve ő a CDU szégyene. Nem volt ez mindig így, gyaníthatóan megvették kilóra a multik. Nem áll jól neki, mert láthatóan küszködik saját lelkiismeretével, ami olykor szabad utat követel magának. Ilyenkor nagyon tudom sajnálni szegényt.

A menekültkérdést az EU vezetői nem vették komolyan. Persze Magyarország hiába adott vészjelzést, mert a vészjelző az EU lelkét alkotó neolib arisztokráciának nem fér bele a világképébe egy – minden berzenkedésem ellenére – konzervatív, nemzetekben gondolkodó, jobboldali, ráadásul pofátlanul népszerű politikus. Groteszk, mi? Az már más kérdés, hogy az EU állampolgárai körében sokkal népszerűbb volt mindig, mint a vezetők körében. És itt látom az óriási bakot, amit az EU hangadói lőttek. Ez az olló az elmúlt hetekben olyan hatalmasra tátotta a száját, ami már a neolibek ingerküszöbét is átütötte. Nem véletlen, hogy a konzervatív orgánumok mellett most már egyre inkább a másik oldalon is megjelentek az Orbánt kevésbé támadó, esetleg óvatosan vele egyetértő dolgok.

A helyzet már odáig „fajult”, hogy Orbán már megengedhette magának, hogy önálló, a teljes EU-t átfogó javaslatot adjon közre. Ezt a javaslatot márpedig komolyan fogják venni a szavazók is, mégpedig annyira, hogy ez át is fogja ütni a neolibek ingerküszöbét. Bármi, ami Orbán pontjaiból megvalósul, az a magyar miniszterelnök megdicsőülését fogja okozni – a választók előtt. És a neolib arisztokrácia fogcsikorgatva kénytelen lesz ehhez asszisztálni. Egyltalán nem tartom kizártnak, hogy Orbán a menekültkérdés farvízén valóban komoly tényezővé válhat az EU-ban. És nem azért, mert igaza van. Igaza volt már nagyon sokszor (sokkal többször, mint amikor nem), de ez most – úgy érzem – más. Az osztrák kancellár totál hülyét csinált magából, olyannyira, hogy rettegnie kell az FPÖ-től. A hiba az volt részéről, hogy saját választói akaratát szembeköpve nyilatkozgatott Orbán-ellenes dolgokat. Márpedig a józan többség, ami egyben döntő többség, Orbán pártján áll Ausztriában is.

Az sem véletlen, hogy egy időben felröppent Merkel visszavonulása is. Már a görög válság katasztrofális kezelésével evetette a sulykot a Bundesmutti, de migráció kezelésébe pedig a CDU-t is magával ránthatja a pokol mélyére. A CSU nem véletlenül határolódott el eléggé látványosan Merkeltől. Ünneplik Orbánt, aki valóban, jól láthatóan a többség akaratát képviseli. Persze azt mondják rá, hogy populista. Na de kérem szépen, a demokrácia nem arról szól, hogy a többség akarata érvényesüljön a vezetésben? Azért populista valaki, mert kimondja az elsöprő többség véleményét: nem akarunk gyökereitől elszakadt iszlám Európát? Márpedig ez lesz, ha Európa nem zárja le a határokat, ez a napnál is világosabb. Nem citálom az unalomig ismert demográfiai folyamatokat, eltérő kultúrájú kisebbségekről szóló (nem liberális mantrát erőltető) szociológiai elemzéseket, de még a bűnözési statisztikák magas labdáit sem csapom le.

Mert az a helyzet, hogy Európa egyetlen komolyan vehető valódi államférfit nem tud felmutatni a jelenlegi vezetésben és ennek környezetében. Nincsen Európáról reális víziója egyetlen európai vezetőnek sem a jelenlegiek közül. Úgy látom, hogy a nemzetközi neolib arisztokrácia ugyanabba a csapdába kezd esni, mint annó Magyarországon a Heller Ágnes-Konrád György nevével fémjelzett bagázs: saját gyűlöletük elvakítja őket és legyűr minden józan valóságérzetet. Márpedig Orbán kicsiben, Magyarországon megmutatta, hogy képes ezt a helyzetet kihasználni. Abban biztos vagyok, hogy a csapdát nem ő állította, hanem az kódolva van a neolib-szoclib-nácilib ideológiában. Legfeljebb ő volt az a gombóc, amit nem tudtak lenyelni. Ő pedig zseniális módon ki tudta használni a gyűlölettől elvakult politikai ellenfelek hibáit. Most úgy érzem ez a játszma elindult nagyban. A koreográfia adott. A zenészek a helyükön vannak, a szép figurák az ajtó előtt várakoznak, azt hiszem hozzákezdhetünk a tánchoz. A tét Európa túlélési esélye. Ha Orbán bukik, akkor előbb-utóbb a keresztény gyökerű Európa is. 

Én szurkolok a keresztény Európának.

Ma az Európa Parlament székházában Jean-Claude Juncker bizottsági elnök Horn Gyula szobrának felavatásán az alábbiakat mondta: „nagy ember, nagy magyar, nagy európai volt, legyenek rá büszkék a magyarok”.

Ha Horn európai, akkor én nem akarok az lenni.

Ha Horn magyar, akkor én nem akarok az lenni.

Ha Juncker úgy gondolja, hogy Hornra az 1956-os szerepe ismeretében valóban igazak szavai, akkor minden tekintetben alkalmatlan posztjára (ezer más miatt egyébként is alkalmatlan, de emiatt nem demokrata és nem európai) és nem akarom őt a politikában látni.

Ha Juncker konzervatív, jobboldali, akkor én nem akarok az lenni.

Ha Juncker az Eurótpai Néppártot képviseli, akkor nem akarom, hogy az Európai Néppárt jelen legyen az európai közéletben.

Ha Juncker az Európai Unió legfontosabb vezetője, akkor én nem akarom, hogy Magyarország tagja legyen ennek a szervezetnek.

Ha Hornnak szobra lehet az Európa Parlamentnek, akkor nem akarom, hogy Magyarország oda képviselőket küldjön.

Ha Magyarországot csak ennyire hajlandóak megismerni az Európai Unió vezetői, akkor nem akarom, hogy Magyarország tagja legyen az Európai Uniónak.

Ha Magyarországot az Európai Unióban annyira tisztelik, mint Juncker, akkor nem akarom, hogy Magyarország tagja legyen az Európai Uniónak.

Ha az ún. „európai értékek” arról szólnak, hogy egy tömeggyilkos párt és rezsim egykori vezetőjének állítunk szobrot, akkor nem akarom az európai értékeket magaménak vallani.

Ha Junckernek (és rajta keresztül az Európai Uniónak) annyit jelent Magyarország, hogy Hornnak szobrot állítanak, akkor nem akarom, hogy Magyarország tagja legyen az Európai Uniónak.

Ha az Európa Parlamentben jelen lehet egy bármilyen kommunista (náci, fasiszta) szobra, akkor nem akarom, hogy Magyarország tagja legyen az Európai Uniónak.

És még legalább tízezer indokot tudnék felhozni, amiért engem, magyar, konzervatív, keresztény, polgári értelmiségit vérig sért ez a dolog, mert remekül megmutatja, hogy az Európai Unió nem más, mint egy elképesztő méreteket öltő bűnszervezet, amely saját hangoztatott „értékeit” bármikor bármennyire szembeköpi, saját tagállamai, azok állampolgárai ellen bármikor bármilyen mértékben képes fellépni. Ha ez nem változik, akkor az Európai Unió fel fog bomlani maga alá temetve saját tagállamait és azok polgárait, saját kultúráját. Európának vége lesz és a „szép, szürke egyenhamu” félhold alakban. De nem is lesz kár érte.

Mélységesen csalódtam Schiffer Andrásban. A vele kapcsolatos minden fenntartásom (nem, nem felmenői miatt, hanem az Új Nemzedék, Ifjú Szocialisták és a későkádári ifjú elittel, Gyurcsányékkal, Bajnaiékkal ápolt kapcsolatai miatt) ellenére még akkor is valamennyire hiteles baloldali (le legyünk naivak, a zöld álca akkor is lángvörös szívet takar) politikusnak tartottam, ha politikai megnyilatkozásaival legtöbb esetben nem értettem egyet. A mai megnyilatkozásával nálam elvetette a sulykot. Nagyon. Nagyjából oda került vele, mint a méltán hiteles Kovács László (kollégám szerint: a kovácsbözsinéni), vagy éppen Lendvai (Cenzor) Ildikó, nem is beszélve (I am) Lamperth Mónikáról. Na jó, azért a pápai gyerek mélységébe még nem süllyedt, de csak biztatni tudom:

„Csak így tovább, kedves Társelnök Úr (vagy mi a szösz, abban a pártban mindkét tag társelnök?), ez a biztos út a politikai süllyesztőbe, kéretik azt a nyamvadt 5%-ot is átadni a fentebb említett hiteles politikusok még hitelesebb politikai formációinak.”

(A kérdést nem mellesleg Zsuppán András roppant elegánsan válaszolta meg.)