A konzervatív jelző számomra a fontolva haladást jelenti, tehát a konzervatív gondolkodó nem a fejlődést utasítja el, hanem a túlságosan gyors, mérték nélküli, meggondolatlan és erőszakos változást. Ilyen téren tehát az evolúció, vagy revolúció kérdésében elvi alapon az evolúció mellett áll. Ugyanakkor nem teljesen zárkózik el a revolúciótól, de csak mint módszer használja, ha másként áthághatatlan az eléje tornyosul az akadály. Irtózik az erőszaktól, de legutolsó eszközként mégis megtartja az eszköztárában.

Konzervatívként tudomásul veszem, hogy a világ változik. Nem szeretem a haladás szót, de nem a ráaggatott vulgármarxista jelentéstartam miatt, hanem egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy a világ valóban halad, hanem sokkal inkább változik. Haladást materialista értelemben csupán az önmegsemmisítés irányába látok. A világ változik, újabb és újabb, korábban nem, vagy csak hasonló külső formában megjelenő jelenségre kell válasz adni. Valójában azonban ez a jelenség nem szól másról, mint Ádám és Éva szimbolikus értelmű választásáról, de erről bővebben később írok.

A konzervatív ember mindig a földön jár. Nem megvalósíthatatlan, valóságtól elrugaszkodott „–izmusokban” (liberalizmus, nacionalizmus, kommunizmus, nácizmus stb.) gondolkodik, hanem a valóság, az adott helyzet alapos ismeretéből indul ki. Mindezt nem kicsinyes módon, célok nélkül, pragmatikusan teszi, hanem egy megvalósítható vízió által vezérelve. Számomra ebben áll a konzervatív gondolkodás nagyszerűsége. A Kovács László-i „merjünk kicsik lenni” mentalitás éppoly távol áll tőle, mint a mélymagyarok sumer, hun, azték, vagy ki tudja még milyen rokonításainak nagy ívű semmitmondása. A magasugráshoz tudnám ezt legjobban hasonlítani. A lécet magasra kell tenni, olyan magasra, hogy csak minden erőnket bevetve tudjuk átugorni. Éppen ezért a vízió a legfontosabb összetevő a konzervatív gondolkodásban. A víziót leginkább a polgári jelző adja a nézeteimben.

Konzervatívként úgy gondolom, hogy hatalmas hiba ragaszkodni a változatlansághoz. De ugyanolyan hiba túlságosan gyorsan változtatni. Mivel már másodszor jön elő a „túlságosan” kitétel, ezért ezt meg kellene magyaráznom. Tulajdonképpen egzakt módon, definíciószerűen nem tudom megmagyarázni, de nem is látom szükségesnek. Nézetrendszeremnek nem a konzervatív oldala határozza meg ezt a kitételt, hanem leginkább a keresztény, de egy kicsit a polgári is.

A konzervatív nézetrendszer történetileg korántsem előkép nélküli sem a magyar, sem az egyetemes történelemben. Itt azonban nagyon fontos megkülönböztetést kell tenni. A konzervatív jelzőt nagyon sokáig maradi értelemben használták még a kortársak is. Bizonyára eszmetörténészek nem értenének velem egyet, de a magyar konzervativizmust én a 18. századtól látom a mai értelemben vett módon. Talán Pálffy Miklós és Esterházy Ferenc, de még inkább Ürményi József az emblematikus figurái, majd az öregedő Széchényi Ferenc. A konzervatív fontolva haladás méltán legnagyobb alakja természetesen Széchenyi István gróf. No nem azért, mert minden nézetével egyetértek, de az általa képviselt mentalitás, a folyamatos tevékenykedés, a pontosan meghatározott cél felé haladás, de csak tisztességes eszközök használata jellemző rá. Viszont 1848-ban mégis a forradalom mellé állt. Életének legnehezebb döntését hozta, bele is őrült. Érdekes módon a liberális kánon ünnepelt hősének, Hajnóczy Józsefnek is volt konzervatív „elhajlása”. Talán erről majd később írok majd egyszer, de Hajnóczy legalább annyira konzervatívnak is tekinthető, mint pusztán liberálisnak. Az utolsó igazán nagy konzervatív történelmi személyiség talán Bethlen István gróf volt.

Végül elérkeztem a legkényesebb kérdéshez, a konzervatív nézetrendszer és a reform fogalmának értelmezéséhez. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy a konzervatív gondolkodást akár leírhatnánk reformista jelzővel is. Ezzel nem csupán a konzervatív szellemiségtől távol álló „-izmusok” elutasítása miatt nem tudok egyetérteni. Ismét csak azt kell írnom, hogy a reform szóra is rakódott egy marxista jelentéstartam, illetve újabban egy kényszeredett baloldali ideológiai réteg. De ismét nem ez az elutasítás oka, mert ha ezeket lehámozzuk a reform kifejezésről és eredeti jelentésében vizsgáljuk, akkor sem tartom összeegyeztethetőnek a konzervatív gondolkodással. A reform ugyanis kisebb nagyobb, de feltétlenül konkrét dolgokra vonatkozik, tehát a külsőségre koncentrál, nem koherens, nincsen benne távlati cél, teljesen hiányzik belőle a vízió. Ha pedig túlságosan nagy dolgokra vonatkoztatjuk (pl. társadalmi reform), akkor viszont mindamellett, hogy továbbra sem koherens, még túlságosan elnagyolt is, tejesen üres, lélektelen.

Összegzésként tulajdonképpen ismételnem kell a fontolva haladás axiómáját. Mindez másként megfogalmazva azt jelenti, hogy a múltból és a jelenből ragadjuk ki az értékeket, ragadjuk meg a lényeget, azt tartsuk meg, őrizzük, óvjuk, de ne féljünk a változtatástól, mert csak így őrizhetjük meg az értékeket. Egészen röviden: sine praeteritis futura nulla.