A mai poszt kicsit eltér az eddigi közéleti/politikai témáktól. A fenti mondatot egy, eredetileg valóban trash kategóriás szám nemrég készült feldolgozása kommentjei között olvastam és valóban, magam sem tudnám tömörebben és kifejezőbben meghatározni a Postmodern Jukebox lényegét.
Röviden a „zenekar”-ről.
Postmodern Jukebox nem egy hagyományos értelemben vett zenekar, de nem is egy kereskedelmi célú zenei projekt. Mindkettőnél sokkal több, egy zenei filozófia megtestesülése. Az egész történet alapítója és lelke Scott Bradlee, egy amerikai jazz-zongorista. Scott New Yorkban élt, gyakorlatilag bárzongoristaként. Azzal szórakoztatta magát, hogy kurrens popslágereket játszott el különféle stílusokban egészen a századelő vintage jazzétől a swingen át egészen a 70-es évek motownjáig. Kezdetben egy szál zongorával (na jó, azért a Nord Lead Stage II nem egy szimpla zongora..) készült videókat felrakta a Youtube-ra. A történet addig jutott, hogy elkészült egy házi videó, ami egészen pontosan 2013. február 11-én került megosztásra. Innen indul a tündérmesébe illő történet. A videó egy említésre sem méltó rapszám, Macklemore – Thrift shop feldolgozása Vintage jazz stílusban. Scott mellett mindössze egy bőgős (Adam Kubota) és egy seprűdobos (Allan Menard) zenél, Scott barátnője, Robyn Adele Anderson énekel. Jelenleg ez a videó közel 10 milliós lejátszásnál jár. Youtube csatornája közel kétmillió feliratkozást számlál.
A verkli nagyon gyorsan beindult. A napokban Scott és a Postmodern Jukebox második világkörüli turnéján van, Új-Zélandtól Ankaráig járják a világot.
A recept amilyen egyszerű, annyira hihetetlen: vegyél egy rossz popszámot, játsszad el jól, élvezd a sikert. Na persze azért legyél zseniális zenész és a számok eljátszásához jó érzékkel válaszd ki a stílust, zenészeket, énekeseket, rakjál össze egy olyan színpadi koncertet, ami működik egy 150 fős klubban és többezres szabadtéri nagyszínpadon is. A kulcs abban van, hogy szinte minden számban más zenészek és énekesek zenélnek Scott mellett. Persze vannak visszatérő nevek, de szinte nincsen két ugyanolyan felállás.
Az egészben az az érdekes, hogy alig-alig van egy-két PMJ feldolgozás, aminek az eredetijét ismertem volna. Persze nem csoda ez, a kurrens, hipernépszerű popelőadók által előállított zenének csúfolt szórakoztatóipari termékeket nem fogyasztom. A PMJ révén meghallgatva ezeket nem is vesztettem semmit, Scotték fényévekkel jobb zenéket csináltak az eredeti lapos, de csilivili semmiből.
A PMJ esszenciája számomra az All about the bass European tour version: a három énekesnő (Haley Reinhart, Morgan James, Ariana Savalas – igen, Telly Savalas lánya) egyszerűen zseniális, Casey Abrams ének/bass, Chip Thomas dob, Adam Kubota bass. Lelkendezhetnék még egyesével az olyan zenéken, mint az Umbrella, Really don’t care, Shake it off, Bad Romance, Stacy’s mom, Barbie girl, Sweet child o’ mine, Call me maybe, Last Christmas, Seven nation army, vagy a Maps, de inkább hallgatom ezeket és a többit. Az egészben az az érdekes, hogy a PMJ stílusainak egy részét (pl. Motown) ki nem állhatom, de amit ők csinálnak, attól egyszerűen megáll az eszem. Micha Braden a Sweet child o’ mine-ban, vagy Morgan James a Mapsben és a Really don’t care-ben olyat alkot, ami minden stílus felett álló zsenialitás.
Nem mehetek el szó nélkül a videók képi megjelenítése mellett sem. Látszólag egyszerű, olyan „minden a helyén van” felvételek. De ha az ember megfigyeli a részleteket, akkor remek csemegéket talál. A képi világ, a színek, a ruhák, a gesztusok, mozdulatok, fények nagyon a helyükön vannak, tökéletesen harmonizálnak a zenei világgal. Morgan rózsaszín szoknyája, vagy a bal szélső vokálos srác lábujjközös papucsa a Vintage Beach Boys – Style Barbie girlben, vagy a tapdance-ek több számban óriási hangulatot teremtenek.
A videómegosztón szerencsére számtalan koncertfelvétel is található. Személyes kedvencem egy frankfurti klubkoncert bemutatkozó részlete, különösen Morgan James produkciója. de az amszterdami (Stacy’s mom 52:53-tól!), berlini, vagy kansasi koncert is remek. De ezeken kívül százszámra vannak koncertvideók.
A második világkörüli turné keretében Magyarországra is jön a PMJ, május 27-én a MOM Sportban lesz a koncert. Én ott leszek…
A végére az én PMJ történetem, vagyis hogyan találtam rá. Alapvetően elektronikus zenéket hallgatok (csak néhány stílus, csak ijesztésképpen: acid hardtrance, gabber, happy/hardcore, old school techno, trance). De azért emellett a ’30-as évek filmvilágából kifolyólag mindig is szerettem a ’30-as, ’40-es évek jazz/swing zenei világát (Glen Miller, Benny Goodman, Eisemann Mihály, vagy éppen Hot Jazz Band). Nem véletlen, hogy néhány éve rátaláltam a kettőt ötvöző electro swingre (n. b. az electro swing atyja, Markus Füreder, vagyis Parov Stelar osztrák – hogy adjunk valamit a k. und k. életérzésnek is…), ami nagyon fontos zenei élmény számomra a mai napig. Az egyik legjobb electro swing duó, a francia Bart & Baker dolgozta fel a PMJ Thrift shopját (tehát egy feldolgozás feldolgozása, őrület, mi?), ami révén jutottam el az „eredeti” PMJ verzióhoz. Innentől nem volt megállás…
