Mindenek előtt szeretném megköszönni a Mandinernek, hogy írásomat kitették a blogsávba. Csak a Mandinernek küldtem el, mivel az ő oldalukat kedvelem leginkább, az ő irányultságuk áll hozzám legközelebb.
A mai téma, talán mind között a legkényesebb egy konzervatív jobboldali értelmiségi számára, nevezetesen Orbán Viktor személye és 2014 utáni tevékenysége. Ez a téma is régóta érlelődik bennem. Néhány kritikus komment indított arra, hogy megírjam.
Fontosnak tartom leszögezni, hogy Orbánt a rendszerváltoztatást követő 25 évben a legnagyobb formátumú politikusnak és államférfinak tartom. Így együtt. Mert volt más államférfi: természetesen Antall József, illetve talán néhányak meglepetésére Horn Gyula, függetlenül, hogy mit gondolok róla (mondjuk alaphangon azt, hogy szerintem 1989 után ő nem viselhetne közhivatalt, de talán az sem lenne túlzás, hogy a márokpapi elvtárs mellett kellett volna ülnie a vádlottak padján). De egyikük sem jó politikus. Antall József sajnos képtelen volt úgy összefogni a konzervatív oldalt, hogy az ne vezessen 1994-hez. Horn viszont képes volt elveszteni a választást 1998-ban. Tulajdonképpen nem csoda, mert 1994-ben bárki nyert volna, egyéb demokratikus tapasztalatai meg nem igazán voltak (korábban gumibot és puskatus jutott neki osztályrészül, mint a meggyőzés eszköze). Volt/van más jó politikus is, nevezetesen Gyurcsány Ferenc. Viszont ő nem államférfi, az ország vezetéséhez roppantul tehetségtelen.
Tulajdonképpen a jobboldalnak szerencséje van Orbánnal, mert ő van egyedül a politikai palettán, akiben ez a két fontos tulajdonság egyesül.
Sokakkal ellentétben semmiféle kivetnivalót nem találok abban, hogy a rendszerváltás idején a Fidesz az SZDSZ kvázi ifjúsági szervezete volt. Akkoriban még az antikommunizmus volt a fontosabb. Az SZDSZ önmeghasonlásakor viszont választani kellett. Tulajdonképpen ez a kicsit sajátos magyar liberalizmusnak a keresztútja volt, a nemzeti liberalizmus és a neoliberalizmus ekkor vált el egymástól A Fideszből emblematikus módon kilépett Fodor, ő a másik utat választotta, így a Fidesz elindulhatott a nemzeti irányba. Olyannyira tette ezt, hogy a liberális már le is kopott, mint jelző. Pedig akár maradhatott is volna, akár mind a mai napig ott lehetne, akár Fidesz – Nemzeti Liberális Párt névalakban. A tartalom lényegében ugyanaz. De hát az a fránya politikai logika...
Az 1998 és 2002 közötti Orbán szerethető politikus és miniszterelnök volt. A balliberális közgazdászok minden erőlködése ellenére borzasztó állapotban volt az ország, a Bokros nevével fémjelzet intézkedéshalmaz társadalmi hatása elképesztően romboló volt, csak a kádári reakciókat erősítette fel. Ebből a helyzetből egy orosz válság ellenére sikerült jó irányba állítani az országot, olyan eredményeket sikerült elérni, ami egyfajta jóléti délibábot teremtett, amit a ballib kormánykörök erősítettek és meglovagoltak lehalászva a politikai hasznot. Az illúzió 2006 Őszödéig tartott.
A 2002 és 2010 közötti Orbán szerethető ellenzéki politikus volt. Ha a Fidesz ellenzéki politizálásáról lefejtjük a kommunikációs és politikai logika alapján rárakódott mázat, akkor végig valódi alternatívát mutatva, a kormányképességet és hitelességet megőrizve tudott politizálni.
A 2010 és 2014 közötti Orbán szerethető politikus és miniszterelnök volt. Ismét nagyon nehéz helyzetben vette át az országot, ellenzék, tehát a legújabb ballib slágertéma, fékek és ellensúlyok nélkül kellett kormányoznia, ami pokoli nehéz dolog, hiszen semmi sem sarkall önmérsékletre. Közben nem kevés támadást kapott a nemzetközi ballib tábortól, nem ritkán hazai ösztönzésre. Orbán olyan módszereket választott, amelyeket a ballib gazdasági emberek nem értettek. Mivel őket semmiféle társadalmi megfontolás nem érdekelte, az extenzív számok, illetve a multik (értve ezalatt a teljes pénzügyi szektort is) érdeke miatt, de nem utolsósorban Orbán hazai társadalmi támogatottsága miatt félelem miatt nagyon sok aljas támadást indítottak.
A 2014 utáni Orbán egyre kevésbé szerethető politikus és miniszterelnök. Nyilván nem lehet éles határt húzni, mert a jelek már korábban is mutatkoztak. Melyek ezek a jelek?
1. A nemzeti, konzervatív vonal látványos háttérbe szorulása a kormányzásban. Magam részéről roppantul sajnálom, hogy Pokorni Zoltán és Németh Zsolt nem kormánytag és befolyás nélküli politikus. Seszták, Balog, Szijjártó és Lázár, tehát a kormány csaknem fele olyan miniszterek, akikkel nem tudok azonosulni. Sajnos államtitkári szinten még több ilyen van. Kultúrában dolgozóként persze legnagyobb problémám az EMMI-vel van. Óriási vízfej, a kultúra élén egy olyan államtitkárral, aki nem sokat törődik a kultúrával, úgy látom, hogy inkább egy karrierállomásnak fogja fel jelenlegi pozícióját. Minden antipatikussága ellenére még L. Simon volt a legjobb államtitkár, de még Halász is elment. Sem Szőcs, sem Hoppál nem alkalmas.
2. Külpolitika. Látványos keleti nyitás, aminek semmi haszna nem volt. Értem én, hogy energiapolitika, függő helyzet, stb. Távol álljon tőlem, hogy a legkevésbé is szimpatikusnak tartsam az euroatlanti övezet politikáját irányító köröket, no de mi akkor is oda tartozunk. Szent István a nyugati kereszténység mellett döntött, ezzel a magyarság orientációját végleg meghatározta. Azt nem mondom, hogy zárkózzunk el a kelettől. Viszont bármilyen kapcsolat csak kultúraexportra, illetve könnyen realizálható pénzügyi haszonra alapulhat. Nagyon remélem, hogy Putyin látogatása, ami azért eléggé kiverte a biztosítékot nálam is, egyértelmű nyereséggel járt. Mondjuk 10% a gázárból. Vagy olcsóbb Paks II. De erről, mint magyar állampolgárnak, tudnom kellene.
3. Közszféra. Kevés olyan intézkedést hoztak az elmúlt 25 év kormányai, amit minden fenntartás nélkül tudok támogatni. A fiatal házasok lakáshoz jutásának támogatása, a családi adókedvezmény, multiadók, rezsicsökkentés mellett a tanári és egészségügyi ágazat bérrendezése ilyen. No de utóbbi kettőnél baj van az erőben. Ezek ugyanis csak szektorális béremelések. Egyben a kormányzat preferenciáját is mutatják. Az államigazgatásban, illetve a közszféra többi részében dolgozók így kimaradtak a béremelésből, 2016 közepétől van egy halvány remény. Vajon lehet nemzetinek nevezni olyan kormányzatot, amely a kultúrában dolgozók bérének emelését az utolsó közé sorolja? Nyilván nem. Ez kérem technokrata hozzáállás, amit most a kormányzattól láthatunk, tiszta GFGizmus. Roppantul taszító.
4. Informális hatalom. Orbán egy ideje jól láthatóan sokkal inkább bízik az informális hatalomban, mint az államigazgatásban. Ez Habonyban csúcsosodik ki, de valójában a hatalomgyakorlás minden szintjén megfigyelhető. Az intézményeket azért hozták létre, hogy a hatalmat gyakorolják, illetve szolgálják az állampolgárokat. Nyilván Orbánnak sok baja volt a hivatali nehézkességgel, ügyintézéssel, sokkal hatékonyabbnak látta a gyors, személyes ügyintézést, a hatalmi szót, mint az egyeztetést. Ez azonban óriási tévedés. Ha egy intézmény rosszul működik, nem hatékony, lassú, bajos, az nem magának az intézmények, hanem a vezetőinek hibája. Dívik egy mondás mostanában a Fideszben, hogy a vezető kezébe ostor kell. Erre én azt mondom, hogy zab hajtja a lovat, nem az ostor. Nem csoda, hogy az intézményrendszer nem nagy lelkesedéssel hajt végre olyan intézkedéseket, amelyeket nem lát szakmailag megalapozottnak. Úgy gondolom, hogy a döntéshozási mechanizmus nagy probléma. Én elhiszem, hogy Habony zseni. Akkor legyen miniszter, államtitkár, politikai főtanácsadó, köztársasági elnök, vagy bármi más. Ugyanis ezek azért „lettek kitalálva”, hogy ezeken keresztül szülessenek a döntések és ezeken keresztül gyakorolja az arra felhatalmazott a hatalmat. Az, hogy Habony néha „rövidgatyában” besétál a miniszterelnökhöz, nem elfogadható egy konzervatív ember számára.
Nyilván sok pontot fel lehetne még sorolni (vagyonosodás, Simicska, média stb.), de most ezeket érzem a legjelentősebbnek.
Mindezen sok-sok karakter nem érne semmit, ha nem foglalkoznék Orbán személyes felelősségével. A fentiek alapján is egyértelmű, hogy én mindezen problémákat személyesen Orbán Viktor felsősségének tudom be. Nem lett rosszabb politikus, vagy kevésbé államférfi, csak egy olyan irányba ment el, amit én nem tudok követni. Amint az ábra mutatja, nem vagyok ezzel egyedül. Azt szeretném, ha a Fidesz az ajkai-tapolcai választáson ismét jelentős vereséget szenvedne, harmadik helyre szorulna a fideszes jelölt. Talán az elég nagy pofon lenne, mert a veszprémi – úgy tűnik - nem volt elég.
