Ma olvastam egy remek, de egyben rendhagyó „kritikát” a Saul fiáról Gyulai Bence tollából. Nem az a kunszt benne, hogy úgy ír kritikát a filmről, hogy nem látta (szerintem az ún. „filmkritikusok” véleménye azért nem mérvadó, mert vagy megveszik őket kilóra, vagy szimplán baromságokat írnak, inkább szórakozásból olvasok néhanapján kritikát és jót röhögök rajtuk). A jelenségről ír.
Gyulai Bence nagyon beletalált az álláspontomba. El kell mondanom, hogy én nem olvastam és nem is láttam a Sorstalanságot. Viszont sokkal korábbi könyvélményem Wieslaw Kielar visszaemlékezése, a 290. számú auschwitzi fogoly. Talán 10 éves lehettem, amikor elolvastam, azóta meg legalább ötször. Na, ez a könyv, amit én kötelező irodalommá tennék! Olyan, életre szóló, megrázó „élményt” kaptam Kielartól, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Egy életre meggyűlöltem a szélsőségeket, politikai értelemben mindenképpen. Számomra nem kell más holokausztélmény, mint Kielar története.
A Sorstalanságot meg akartam nézni, de képtelen voltam rá. A könyvet többen olvasták a környezetemben, keveseknek volt jó véleménye róla. Nem a tartalmáról, hanem az írásmódról, stílusról és az irodalmi élményről. Egy jó barátom kifejezetten gyenge könyvnek írta le.
Filmként a Jób lázadása hatott rám nagyon mélyen. Szerintem Zenthe Ferenc élete alakítását nyújtja a filmben. Sajnos kevéssé ismert film, mindenkinek ajánlom, nézze meg. Persze ez sem „en face” holokausztfilm. A másik filmélményem ezzel kapcsolatban egyeteln mondat a Te rongyos életből. Talán valamikor a ’40-es, ’50-es évek fordulóján egy kitelepített, idős bácsika a kukoricaföldön kapál, a munkafelügyelő a fejét fogva kiabál vele, hogy mit csinál, kikapálja a kukoricát. Erre a bácsi halkan válaszol: „Elnézést, de ezt a munkát Auschwitzban nem tanították.” No comment.
Mindezek nyilván nem érintik azt a tényt, hogy magyarként roppant büszke vagyok a Saul fiára és szurkolok neki, hogy nyerjen Oscart is. Annak ellenére, hogy magát az Oscart nem tartom sokra, mert úgy látom, hogy sokkal inkább a marketingről és a pénzről szól, mint a filmművészetről. De tudom, hogy hazám szempontjából mennyire fontos lenne.
Gyulai Bence nagyon rátapintott a lényegre, amikor ezt írta: „Ha én ma filmkészítő lennék Magyarországon, biztos, hogy nem a zsidóüldözések még hitelesebb bemutatását tekinteném kihívásnak, hanem pl. azt, hogy tudok-e egy olyan jelenben játszódó, jelentéssel bíró, hiteles történetet leforgatni, amiben mondjuk az egyik szereplő zsidó.” Valójában készült ilyen film, bár nem játékfilm, hanem dokumentum, mégpedig Hajdú Esztertől „A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció”.
Úgy gondolom, hogy engem nagyon érdekelne egy olyan film, ami a zsidóság és magyarság kapcsolatrendszerét dolgozza fel, de nem állást foglal, hanem leír. Nem ítélkezik, hanem bemutat. Nem szellemi mankót ad, hanem gondolkodásra késztet. Számomra egy ilyen történet Marczali Henriké, a magyar történettudomány szerintem legnagyobb alakjáé. Morgenstern néven született, apja rabbi volt, de neológ (Lőw Lipót tanítvány). Nem mondom el a történetét, érdemel elolvasni az életrajzát, visszaemlékezéseit (eredetileg a Nyugatban jelent meg, a ’20-as évek vége felé, de egybefoglalva 2000-ben kiadták könyvként) és Gunst Péter írásait róla. Roppantul tanulságos.
Visszatérve a Saul fiára, valójában nem is igazán értem, hogy mire jó ennyire direkt holokausztfilmet „csinálni”. A művészet éppen abban rejlik, hogy úgy átadni valamit, hogy azt a közönség észre sem veszi. Nem a felszínen, hanem a mélyben hat. Márpedig a holokausztnak nem elég a felszínen hatnia. Sőt, a felszínen ható dolgok általában rövid életűek, nem maradandóak, nem ritkán inkább kontraproduktívak, mint hasznosak. Azt nem állítom, hogy a Saul fia ilyen lenne, de számomra ez a hozzáállás inkább felszínes, mint tartalmas.
Még egy ilyen rövidke írás végén is illenék valamiféle összegzést, lezárást írni. Most azonban ez elmarad, mert a történet nem lezárt, nincs csattanó, nem is lehet soha. Amíg léteznek eltérő nyelvek, kultúrák, addig ezek fognak is találkozni, össze is fognak ütközni és nagyon sok negatívum történik. Lesz szenvedés, kínlódás, megsemmisülés és – bármennyire nehéz és egyben kockázatos leírni – megsemmisítés is. Meg persze születnek fantasztikus dolgok is. Mindez elkerülhetetlen. No, nem a fellegekben szárnyaló píszí világban, mert ott a mindenható liberális tolerancia mindent helyettesít és mindent megold.
Itt, ezen a sárkupacon egy dolog van: amit az Emberfia mutatott nekünk.
